Egészség - Betegség

Már rég írtam erről a témáról. A pajzsmirigy túlműködésemre még mindig szedem a gyógyszert, októberben kell újra menni ellenőrzésre. Azt hiszem az lesz az egyéves ellenőrzés, és elméletileg másfél évig kell ezt a gyógyszert szedni. A cukorbetegségemmel kapcsolatban talán januárban találkoztam utoljára dokival, akkor voltam vérvételen is, és telefonon a doktornő azt mondta, nagyon jó lett az eredményem. Hát ennyit tudok. Ultrahanggal megvizsgálták a májamat, mert ugyancsak januárban volt valami nagyon rossz eredményem. Az ultrahangos vizsgáló mondta, hogy el van zsírosodva a májam. Ez is már jó pár hónapja történt, ez ügyben még nem kerestek meg, hogy bármit is tennem kellene.
És most még Szabolcs is.. Ő is kért egy kivizsgálást, mert állandóan szomjas volt, meg sokat pisilt, meg valahogy furcsán érezte magát. Mielőtt még a vérvételre elment, egy szombati napon vettünk vércukormérőt, mondván, hogy az úgyis kell nekem. Amikor hazaértünk, egyből kipróbáltuk. Ez kb. két órával volt reggeli után. Az enyémet mértük meg először, 8 körüli érték volt, én elégedett voltam vele. Aztán Áronom is kérte, hogy az övét is mérjük meg, az övé 4,7 volt azt hiszem, aztán a Szabolcsét mértük meg. Az én kezemben volt a mérőke, s ahogy kiírta a számot azonnal eltakartam. Egy pillanatra láttam csak, de éreztem, hogy nem jó amit látok...

Szerintem mindketten sokkot kaptunk. Alig beszéltünk róla aznap, próbáltuk megemészteni a dolgot. Az én értékem anno 7-es volt és a terhelés során 14-es. A Szabolcsot nem is küldték terheléses vércukorszint mérésre, gondolom az veszélyes lenne ilyen magas cukorértéknél. Sőt, behívták szombaton a sürgősségire (már előbb is hívták, csak a vezetékesen, ő meg dolgozott én meg épp Magyarországon voltam), és felírtak neki gyógyszert és mondták, hogy azonnal kezdje el szedni. Meg neki többféle vizsgálat is van/lesz, és gyakori vizeletminták, hogy ellenőrízzék, hogy minden rendben van, és nem kell az inzulin. Ő fogyott is, nagyon jól áll neki (mármint a fogyás, nem a cukorbetegség). Én egy dekát se fogytam, közel három éve ugyanannyi vagyok. Sok. Hát ennyit a betegségekről. Most gyógyulunk. Cukormentes diétát tartunk, és a Norbi Update1 féle szénhidrátmentes termékeket is megrendeltük már. Teljes életmód váltás. Vajon sikerül?

Széép.

Amikor a férjem virágot hoz nekem, mindig eszembe jut az első csokor virág, amit tőle kaptam. Valahol megvan arról is a kép, ha megtalálom, felteszem ide.
Akkoriban szobát béreltem Manchesterben, s még másik három emberrel osztoztunk a közös helyiségeken. Sokan élnek/éltek így. Olcsó, és társaság is van, ha szerencsés vagy, akkor jó társaság. A miénk nagyon jó kis csapat volt. Sokat kirándultunk, főztünk együtt, játszottunk, Éltünk. A szobákra vissztérve, mindenki zárta a szobáját, mert, hát nem is tudom miért?! Biztos, ami biztos? Lényeg a lényeg, hogy Szabolcs és Én már egy pár voltunk, de még külön éltünk. Én a kis szobámban, ő a lakásában. Egyik hazautazásom (M.o.) után, amikor visszaértem a machesteri lakásba, mindenki otthon volt, és olyan furák voltak. A szobám az emeleten volt, elindultam felfele, hogy kipakoljak egy-két dolgot, s az egész csapat jött utánam a lépcsőn. Szabolcs, Jucus, Joe (akkor még így hívtuk a Zolit, aki ma már büszke családapa, s már nem Joe), Lacza. Elővettem a kulcsot, elfordítottam a zárban a kulcsot, s kitártam az ajtót. Az ajtóval szemben a kisasztalon egy hatalmas csokor virág volt. Gyönyörű volt. Aztán persze az volt a következő kérdésem, hogy hogyan is?
Nos, Szabolcs leszerelte a zárat, hogy betegye a virágot, majd szépen visszaszerelte a zárat.. Még most is beleborzongok, annyira jó érzés volt!

Egyenruhás óvodás

Ma reggel volt az első alkalom, hogy Áronom az egyenruha rövidnadrágos változatát viselte. Nagyon csinosak így a gyerekek, és persze főképp az enyém. Hi-hi.

Először, mint mindenki, aki nem ebben a rendszerben nőtt föl, furcsának találtam az egyenruhát, hogy már ilyen kicsiknek is kell. Aztán most már értem, és értékelem ezt a rendszert. Kell venni egy adag egyenruhát. Mi például három nadrágot, egy rövidnadrágot, két pólót és két pulcsit vettünk. Ezeket hordja az oviba. Ezek koszolódnak, ezt eszi le az ebéd során, ebben festenek, gyúrmáznak, stb. A sok-sok ruhája, meg a szekrényben pihen. Nem kopik, persze azért vannak a hétvégék, amikor azokat hordjuk, de kevésbé lesznek viseltesek. (a nagy előny, hogy az összes ruhát a barátnőmtől és rokonoktól kapjuk, így azokra se kell költeni, mert a gyerekruhák bizony mindenhol drágák!)
És még egyszer: hát nem aranyos? Ha iskolás lesz, akkor zakója is lesz, na majd az lesz még egy fényképre érdemes.

Az íróasztal (Csillának ajánlom), s az udvar...

Nemrég egy ismerős blogot nézegetve, egy fényképet láttam. "Ahol a gondolataim születnek." Egy idilli kép, olyan 19. századi, s egy csipkeszoknyás fiatal nőt képzeltem az asztalhoz. Csak néztem, néztem a képet, majd két kezemmel az asztal szélébe kapaszkodtam, erőt vettem magamon, s gurulós székemmel hátrébb löktem magam, és szemem végigpásztázta az íróasztalunkat. Vicces volt, és kicsit talán szomorú is, de azért inkább vicces.. nos ez nem idilli, lehet, hogy nem szép, lehet, hogy nem jó, de a Miénk!

Szégyenemben még akkor lehajtottam a laptop tetejét és rendet raktam az íróasztalon. Teljes rendet. Minden felesleges dolgot elpakoltam, mindent a helyére tettem, port töröltem.
Egy napig se tartott. Nálunk ez az a hely, ahova mindent csak leteszünk, és idővel mindent - majd - szétválogatunk. Néha az akvárium tetejére pakolunk, de ha meg kell etetni a halakat, akkor az egész halmot át kell pakolni az íróasztalra, szóval ugyanott vagyunk.
Persze amiket írok, nem itt írom. Vagyis nem itt születnek. Sokkal inkább főzés közben a fejemben,











vagy amikor kint az udvaron "kertészkedek". Ez utóbbi némi magyarázatot igényel. Körülbelül egy 4x6 méteres kővel lerakott udvarunk van. Egyenlőre elég ennyi és az is csak előny, hogy nem füves, hisz az angliai időjárás nem arról híres, hogy száraz. Így még ha esik is az eső délelőtt, délután már ki lehet menni. Van homokozó, csúszda, pad, roller, kisautók, labdák és van néhány cserépben  növény. Többsége dísznövény, mini rózsa, mini tuja, ciklámen, árvácska, muskátli.

Van öt tő eper, házilag tákolt "melegházban" és már van rajta zöld eper. Amilyen szerencsém van, és amennyire segít az angol időjárás, július végére megérik, addigra mi nyaralni megyünk, s amikor visszajövünk, addigra már szépen elrohad.. Van egy cserépben paradicsom is, de ahhoz se fűzök túl sok reményt, viszont jó foglalatoskodni velük.

Egy szép nap..

Tegnap már érezni lehetett a meleget. Fülledt, izzasztó meleg volt. Furcsa csönd, a madarak is hallgattak, a repülőket csak hallani lehetett, látni nem. Szürke angol előnyár volt tegnap, ami mára beérett. Így aztán Áronomal hazaértünk az oviból, átöltöztünk, és ki a d-vitamin gyűjtő-helyre! Mondhatni kapkodva töltöttem meg a kinti kiskádat vízzel, hogy most aztán irány fürdeni, amíg még ma van, nyár van, és a nap is ragyogóan tündököl. Napkrém, sapi, és locsi-pocsi.

Kész élményparkot épített Áron, de miután kétszer háromszor is megütötte magát, a "vizi" csúszdán, kénytelen voltam tiltólistára tenni azt. Azért maradt a víz, meg a "tűz". Fürdés után jó kis vacsorát találtunk ki, ez is Áronom érdeme. Nálunk ugyanis szinte minden reggeli és vacsora úgy zajlik, hogy hűtőajtó nyitás, és: Azt kérem!

Most épp közölte, hogy sajtot kér, meg szőlőt. Tud élni! Már csak egy kis pohár borocska hiányzott, de majd máskor!

Az új felszereléssel - lóháton

Mit is írhatnék? Büszkeség tölt el ilyenkor. Csak mosolygok, végeláthatatlanul.
Eszembejutnak a büszke anyukák, akiken anno nevettem. Atya világ minek örül annyira? Hogy a gyereke ül a lovon? A pónin, amelyiknek az élete, hogy naphosszat gyerekeket cipel a hátán, és már szavak nélkül is tudja, hogy merre menjen és mikor álljon meg. Igen, valamikor megmosolyogtam ezeket a szülőket. Most elnézően mosolyogtam az istállóban bambán rámcsodálkozó fiatal lányra, és csak annyit mondtam, hogy igen, a büszke Anyuka vagyok! Nagyon furcsa érzés. Tényleg, mintha kívülről irányítanák a szívemet. Nem tudom, például mikor fogok leszokni arról, hogy este bemegyek hozzá, és betakargatom. Napjában sokszor-sokszor megölelgetjük egymást, és arra gondolok, hogy egyszer majd nagyfiúnak érzi már magát, s már ciki lesz az ölelésem. Remélem nem fog megszakadni a szívem!

Otthon voltunk.

Nekünk ez már megszokottá vált, hogy hol itthon vagyunk, hol meg hazamegyünk, s akkor otthon vagyunk. Fura, nem? Otthon azért mindig jó. Mert más illata van a levegőnek, máshogy énekelnek a madarak, a kutyák ugatása, s a régi buszok zümmögése is csak az otthoni szobaablakból hallatszik úgy, ahogy én hallom. Na meg ház, a kis szobám, amit elhagytam, de ami mindig visszavár.
20 éves osztálytalálkozóra mentem haza, ez volt az eredeti terv. Én angliából. A helyiek (a városban lakók) közül vagy öten nem jöttek el. Harminc körüli volt az osztálylétszám, és 13-an voltunk. Szégyenletes. Anno sem volt valami hű-de-jaj-de osztály, legalábbis én nem éreztem annak, de akik ott voltak, hát nem tudom. Valami idilli kép volt bennem, hogy ülünk és beszélgetünk, halljuk egymás hangját, nincs ordibálás, szarvasbőgés-szerű röhögés, vannak jó témák, munka, család, élet, hobbik.. De nem. Ami volt, az ivászat, cigizés, klikkek, aztán nekem ez már elég volt, vagyis inkább sok.
Két hetet voltunk otthon, és vittük magunkkal az angol időjárást is. Persze hogy azt mi már megszoktuk, de azért kicsit lehetett volna lé-mentesebb, picit napsütésesebb az idő, a hőfokért nem is reklamálok, pedig szinte minden nap fűteni kellett. Voltunk Gabi Keresztanyunál,

 

Jósaka bátyjáéknál Kaposfőn,

Julika nénjéék voltak nálunk, és persze megérkezésünkkor a reptérről a Panna babához mentünk, hisz még csak képeket láttunk róla. Érdekes volt látni, ahogy Áron teljesen odavolt Panna játékaitól, csodálta azokat, alaposan megvizsgálta, míg Panna baba Áronom Trunkijától nem tágított egy lépést sem. Ez a Trunki:


 Áron két éves kora óta ezzel a kis bőrönddel járunk mindenfelé. A reptéren különösen jó, hisz könnyen gurul. Áron ráül, van egy pántja, amivel vállra lehet akasztani, vagy lecsatolva azzal lehet húzni. Jól bírja a gyűrődést, már van hozzá kis kulacsunk is, de még nyerget is lehet hozzá kapni, mind plusz kis helyek, ahova egy-két dolgot be lehet pakolni.











Naponta fürkésztem a köpönyeg.hu-t és kedd este mondtam Anyunak, holnap menjünk ki a Balatonra. Holnap lesz az egyetlen meleg-féle nap az ittlétem alatt. És így is lett, szürke, szemerkélős időben autóztunk a Balatonra, de a köpönyeg megírta a tutit. Délutánra gyönyörű idő lett, Áronom rövidnadrágban homokozott.

Megnéztük a Balaton partot is, rajtunk kívül csak egy horgász merészkedett le a partra, de azért szép volt.

Otthon feketévé érett a cseresznye. Mint a jó kúthoz, úgy jártunk oda, nem csak mi, hívtunk másokat is. Két-három vödörnyit szedtem én. Aztán a többiek is még ki tudja mennyit, de mikor eljöttünk, még mindig sok volt a fán. Jutott a madaraknak is!
Mi is volt még? Ja, a szarvasbogár. Egy akkora, de akkor szarvasbogarunk volt az udvarban, hogy csak na. Kb. 10 centis. Eléggé furán viselkedett azonban, azt meg kell hagyni. Napokon át az udvarunkban volt, és mászott fel-fel a falra. Aztán leesett, nagyot koppant, és kezdte újból. Áronom gyakran megcsoldálta, sőt Veronika barátnőm is határozottan megkért, hogy képet tegyek fel róla. Íme:

A visszautazásunk kicsit hosszadalmas volt, de azért jól viseltük. Reggel fél hatkor keltünk, autóval Dombóvárra, Dombóvártól Budapest, Keleti pályaudvarra vitt a vonat, onnan Balázs unokatestvérem ugyancsak autóval kivitt Bennünket a reptérre. Ott a szokásos sorbanállás, várakozás, sorban állás, várakozás, játszás, evés, újabb sorbanállás, buszban ülés, repülőgép lépcsőjén sorbanállás... na mindegy.
Szóval végülis hazaértünk. Hamarosan újra megyünk!