Pirítós

Beköszöntött az ősz, megjöttek a szürke felhők, szaporán öntözi az eső a tájat, bekapcsoltuk a fűtést és pirítós kenyeret ettünk. Nem tudom ki, hogy van vele, másnak is vannak-e evős emlékei. Mi őszi-téli időben sokszor ettünk pirítós kenyeret vacsorára. Kenyérpirítónk nem lévén, a gázlángon rácson, vagy villára szúrva pirítottuk meg a kenyeret. Aztán bedörzsöltük fokhagymával, kentünk rá jó kis házi disznózsírt, majd ujjunk közé csippentve a sót meghintettük kenyerünket. Roppanósat harpva nekiláttunk. Mellé citromos-mézes teát ittunk. Úgy emlékszem félhomály volt, de talán akkoriban a lámpák se világítottak olyan fényesen. Ez jutott eszembe ma, amikor a kenyérpirítóba betettem a kenyeret, aztán bedörzsöltem fokhagymával, majd zsír hiányában vajat kentem rá, s csippentés helyet a sóőrlőt csavargattam meg kenyerem felett. Főztem teát is. Áronnak már ez lesz az emléke. S ki tudja, ő még fog-e enni pirítós kenyeret, ha felnőtt lesz. Lesz-e még jó kis hazai disznózsír. Már most is nehéz találni. Otthon azért még mindig van. Amikor a házi disznózsír illatát, ízét megéreztük, az is újabb emékeket idézett elő. A disznóvágást. Együtt a család, kora reggeltől késő estig. Együtt dolgozunk, együtt eszünk, együtt fáradunk el, s együtt lélegzünk fel, hogy végre vége.

S még egy emlék. Fiatalkoromban sokat jártam a nagyszüleimhez. Sokat segítettem nekik, amire csak szükségük volt. Bevásároltunk, kimentünk a temetőbe, végigjáruk a sírokat, virágot vittünk, gyümölcsöt szedtünk, virágokat levittünk a pincébe ősz végén, tavasszal felhoztuk. Aztán maga maradt. Sokszor csak azért mentem, hogy társaságot nyújtsak a Mamámnak. Egyedül volt. A tél hosszú volt, bezárva a házba, nincs mit tenni, s ilyenkor még főzni se volt kedve, csak szomorkodott. Ilyenkor mindig bejelntkeztem hozzá, hogy megyek. S akkor főzött, felöltöztette lelkét a várakozásba, ettünk, ittunk, beszélgettünk, s pár napig volt min gondolkodnia, s persze maradt főtt étel is, s aztán a tél is csak elmúlt mindig, s mindig jött a dologidő, s kezdődött minden előről. Egy ottlétemkor mikor épp a szekérnyeket rendezgettük, azt mondta, hogy vigyem el ezt az étkészletet, Nekem adja, legyen most az enyém, vigyem, használjam. Rég volt. Nagyon rég. Ez az étkészlet idén, 2014 őszén került hozzám újra, mindeddig a szekrényemben pihent. S most ahányszor előveszem mindig eszeme jut a Mamám. Hálás vagyok neki, sok mindent tanultam tőle. (Bár Anyu mindig azt mondja, hogy kire ütött ez a gyerek - mert hogy a Mamára nem, az biztos! A Mama ugyanis a tökéletesség megtestesítője. 94 éves volt a nyáron, de még mindig mindene, mint a patyolat. A lakása tiszta, nincs benne "öregszag". Ő maga tiszta, mindig megmosakodva, tiszta ruhában. Ha valamiből megkínál az mind csillogóan tiszta. Igaz a hűtője vákumos, két kézzel kell kifeszítened, mert kong benne az üresség, s ha télen mész hozzá a bundáskabátot simán magadon tarthatod, nem izzadod le magadról. Mert spórol. Dolgozik, mert egész életében dolgozott, nem tud lustálkodni. És spórol, mert mindig spórolnia kellett. És ha nyár van, hát az ő háza a leghűvösebb, mert időben kinyitja az ablakot, majd becsukja, lehúzza a redőnyt, sötétít, mindennek megvan a menete. S neki így jó.)

Nos, ennyi minden eszembe tud jutni egy pirítósról. S ha már itt tartunk, azt is el kell, hogy mondjam, hogy a Mamától kapott készlet kis és nagytányér, levesestányér, levesestál, sültes tál, só-bors tartó, mártásos tál. Mind ugyanez a minta, lásd a pirítós kenyér alatt. S most jön a poén. Az esküvőnk alkalmából a Szabolcs Keresztanyjától kaptunk gulyásostálat, 6-ot. Mivel kis helyen elfért, már régóta itt van, használjuk is. Már a Mama féle étkészlet is itt volt egy két hete, amikor - végre - feltűnt, hogy ugyanaz a minta mindkettő! Szóval két különbőző helyről ugyanolyan mintájú edényt kaptunk! Ugye de szép is az élet!