A közeli állatkertbe mentünk a hétvégén. El kell mondjam, hogy minden változik. Az állatkert sem olyan már mint régen. Előre is bocsánatot kérek mindenkitől, főképp az állatoktól, nem akarok én rosszat nekik, csupán az érzéseimet írom le.
Mert ugye milyen is volt a régi idők állatkertje? Kapu, 10 méterre a kaputól az első ketrec, és onnan jobbra nézek, balra nézek ketrec. Benne az állat, mi nézzük, ő visszanéz, jobb esetben, rosszabb variáció, hogy alszik. Állatkert ma: bemész, nagy tér, üzletek, térképek, információs központ, utak, buszok, autók, mész, mész, jobbra nézel erdő, balra nézel mező, előtted hegy, és csak mész, aztán egy régi állatkert nagyságát elérő tér, ügyesen elrejtve a kerítést, de azért bekerítve az elefántok, aztán újabb hatalmas tér, viziló, szarvas, stb. Órákat sétáltunk, alig láttunk néhány állatot, mert épp messze voltak, de szabadon, vagy legalábbis a szabadság boldogító érzésével. Valahol mindig attól féltem, hogy betévedünk valahova, aztán hirtelen bentről nézünk majd kifelé, hisz olyan elmosódott a határ, hogy ki van belül és ki van kívül. Persze azért szép ez, gyönyörű, és tényleg bringával érdemes menni, vinni magaddal napi elemózsiát, aztán csak menni, menni. Az állatok boldogabbnak tűnnek, nem az 5x5-ös sz@ros ketrecben, vagy üvegfal mögött nyomorognak. Hogy miért nosztaligázom mégis? Nos, ez a korral jár!
Miután térképet fogva elindultunk valamerre először is a háztáji farmra tévedtünk be. A szokásos szamár, disznó, tyúk, kacsa, láma és strucc, mert ez utóbbiak is olyan háztájiak itt. Majd tovább járva utunkat megláttuk ezeket a különös se nyúl, se őz variációt. Rettentő furák, és természetesen szabadon parádéznak.
Nagy Mara, és tényleg se nem nyúl, se nem őz, hanem rágcsáló, a világon a negyedik legnagyobb rágcsáló. Ott nem tudtam, csupán rondának, de mégis cukinak találtam, így otthon kiokosodva már csak egy óriáspatkányt látok. Ez persze túlzás, de azért, ha őzike lett volna, kicsit tuskó testtel, vagy épp nyuszika túl vékony lábbal, akkor azt mondjuk: jaaj! Így viszont : juuj..
Az elefántokat nagyon szeretem elnézni, olyan hatalmas jószágok, nyugodtak. Áron is örömmel nézte őket, tényleg nagyon jó fejek, és hát jó, hogy olyan szép helyen vannak, nem úgy, mint a régi állatkertekben, bezárva a ketrecbe, ahol csak billeg egyik lábáról a másikra.
A kanalas gémekhez épp etetéskor érkeztünk.
A flamingóknál viszont órákig elálldogáltam volna. Ilyen szép színűeket még soha nem láttam. Láttam már halvány rózsaszínt, azt volt a legtöbb szín. Ezek viszont naracssárgák voltak. Olyanok, mint a színezett szegfűk, éjszakára ételszínezékbe állították őket, s reggelre ez lett belőlük.
A gepárdok elég nyugisak voltak, belesimulva a tájba heverésztek. Viszont lehetett versenytfutni a gepárddal, és azt ugye nem lehetett kihagyni! Azt hiszem a gepárd továbbra is veri a mezőnyt.
A viziló is érdekes látvány volt, főképp, hogy nemrégiben egy műsorból megtudtuk, hogy a viziló nem úszik. A víz alján, a mederben sétál, s néha feljön levegőért. Úgy jelöli meg a területét, hogy belekakkant a vízbe és közben a farkával szanaszét fröcsköli a kaksát, aztán hajrá, aki érzi, tudja hol a helye(feneke).
És itt a vége fuss el vége, kis pihenő a domboldalon, aztán igyekeztünk, hogy kiérjünk, mert záróra volt.
Láttunk kis faházakat is, ahová épp érkeztek az ember vendégek, éjszakára. Valami éjszakai program, állatokat lehet meglesni, vagy hallgatni rettegve az oroszlánüvöltést, és reménykedni, hogy a személyzet reggel is ott lesz még, hogy kinyissa az ajtókat.
