Egy szerdai se nem hideg, se nem meleg kora tavaszi napon elindultunk Nyitrába. Útban Nyitra felé, úgy döntöttünk, hogy megnézzük a nyitrai kilátót. Hamarosan megálltunk egy parkolóban, ahol kis irányjelző táblácskák mutatták, hogy hova-merre is lehet eljutni. Itt még nevetve, vidáman lépünk a betonozott úton..
A betonutat felváltotta az erdei ösvény. A szomorú bácsi a képen talán már tudta mi vár ránk, azért volt olyan szomorú. Mi még rendületlenül mosolyogtunk, s óvatosan szedtük lábainkat, hogy a városi cipők, csizmák be ne sározódjanak egy-egy kósza pocsolyában.
Kis pihenő az erdei mérleghintánál, míg Szabolcs előreszaladt körülnézni, hogy : "ott vagyunk már?". Én már lihegtem, szívem is ezerrel kalapált. És még nem voltunk "ott".
Kilátás pedig már innét is csodás volt.
Ezután a kilátásaink jelentősen romlottak. Az országban sehol nem láttunk már havat, na itt volt. Havas volt, jeges, csúszós, és nagyon meredek. Itt már lehajtott fővel lépkedtem. Egyiket a másik után. Szerencsére a gyerekek végignevették az egészet. Örültek a hónak és a csúszkálás meg extra volt!
A csúcson. Kilátó sehol. Vagyis kicsit lejjebb egy másik csúcson. Itt jöttünk rá, hogy Zobor legmagasabb pontjára sikerült feljutnunk. Az idő megszépíti az emékeket.
A lefele vezető út már kicsit könnyebb volt. Már nem törődtünk vele, hogy mindenkinek csupa víz volt a cipője/csizmája, zoknija és lába is. Már nem..
A Zobor-hegy legmagasabb pontja 587 m. Ez megvolt. Ami még kimaradt:
Szent András remete barlangja, TV torony, Milleniumi emékmű (vagy ezt már felrobbantották?), Örökimádó nővérek kolostora..
Megállj Zobor, legközelebb újra megyünk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése