Hogyan is féltem én?

Most, hogy már elmúlt, elmondhatom. Rettenetesen féltem a műtéttől, mert még soha nem voltam altatva. Attól féltem, hogy nem fogok felébredni, hogy valami komplikáció lesz és akkor nekem annyi. Rettegtem. És persze azért is nem mondtam el, hogy mitől félek, mert az emberek nagy százaléka rendelkezik azzal a képességgel, hogy egy legyintéssel és egy : jaj, nem lesz semmi baj-jal elintézze a dolgot. Igen, én is ezt vártam, de a valóságban ez csak utólag derül ki. Hogy minden rendben volt. Olyan, hogy minden rendben lesz, olyan nincsen. Még a következő pillanatot sem tudhatjuk. Sem Isten, sem jós nem vagyunk. Leginkább a régebbi filmek élménye volt bennem, olyasmi, hogy komplikációk léptek fel az alatás során és sajnos.. Attól nem tartottam, hogy a sebész ne tudná megcsinálni, amit vállalt. Két mell és egy hónalj.
Háromésfélóra. Neki.
Nekem még plusz kettő az ébredőszobában. Abból a kettőből talán félre emlékszem, azt hogy hánytam, sugárban. Nem jó. Azóta találtam a combomon meg a kezemen tűnyomokat, valószinűleg ott próbáltak adni szereket, hogy jobban legyek.
Aztán a kórházi szobában voltam még két éjszakát és két napot. Nagyon nem tudtam aludni. Mozogni se sokat. Még a fenekem se nagyon tudtam magam alatt eltolni. Ahogy sikerült az ágyra felülnöm, úgy eldöltem s maradtam is a következő pisi-vagy kaja-szünetig. Első nap még nem túl sok volt ebből, második nap már sokkal több.
Aztán otthon még sok nap vár rám, hogy nyugodtan tudjak jönni-menni és azt mondjam, hogy túlvagyok rajta. Minimum 2-3 hét, de lehet hogy 4-6 hét csak, hogy úgy nagyjából jól legyek.
Örülök, hogy élek. Fáj is, kényelmetlen is, sírok is, de mindig hálás vagyok, hogy nem haltam bele az altatásba.. :-) Tény, hogy utánaolvastam, hogy napjaink altatásos dolgai nagyon kis kockázattal járnak. Jóval ügyesebbek már ezen a téren.
És majd én is ügyesedek, a kar tornát már a második naptól kellett csinálni. Nem egyszerű, fáj, húzódik, de kell csinálni.
A sírás jutott még eszembe, mert azt is rendszeresen gyakorlom, s olyan sokszor gondolkodtam azon, hogy mennyire is hajlamosak vagyunk magunk elé képzelni a szép sírást. Szép arc, s rajta könnycsepp csurog. Jelentem én nem ez vagyok, én a csúnya sírást művelem. Vörös eltorzult arc, tátott száj, semmi smink, semmi szépség benne.. Csak a sírás jutott eszembe még.. lásd fotók lentebb

P.S.: "Az ember joga a könnyekhez nem évül el soha." Victor Hugo